„MOST JOBB”, avagy a tisztulásról – Nagy András Purgatóriumára –
Kedves barátaim a halandóságban, az a helyzet, hogy a nézetek megoszlanak. A Purgatórium Dante szerint egy hegy, valahol a déli féltekén, a filológusok körülbelül a Falkland szigetekre tennék, szívük szerint, egyfelől, ha volna szívük, másfelől ha a Falkland-szigetek nem volna majdnem olyan lapos, mint maga ez az elgondolás – ugyan mindkét szigeten vannak dombságok, ám, fájdalom, a legmagasabb „hegy”, a kelet-falklandi Mount Usborne mindössze 704 méter alacsony. II. János Pál 1999-ben nem ment ilyen messzire, de azt is mondhatnánk, sokkal messzebbre ment, szerinte ugyanis a Purgatórium a létezés egy formája. Ennél körültekintőbben nem fogalmazhatott volna. A nézetek továbbá abban a tárgyban is megoszlanak, hogy a tisztító tűznek van-e, lehet-e bármilyen anyagi formája, mi több, valóságos tűz-e, vagy mi kevesebb, kizárólag metaforikusan értendő. Persze, jól tudjuk, néha a kevesebb a több, és fordítva. Nagy András képein ez a két értelmezés összeolvadni látszik, mintha valóban tűz égne ott, vagy egyenesen tűzzel festene, tehát lényegében megtanult játszani a tűzzel, ha és amennyiben az úgynevezett művészetet, volna jó okunk rá, játéknak tekinthetnénk. Ha játékot mondok, nem mondok komolytalanságot, noha komolyságot sem, a korlátozhatatlan merészséget, mindenféle tekintély kikezdését, a létezés láttán érzett öröm vad ünnepét értem rajta. Ennek a merészségnek és örömnek a jegyében azt állítom (persze, el nem felejtve az intést: jaj a botránkoztatónak), hogy Nagy András nélkül Dante mára jószerivel olvashatatlan lett, ha felütjük, mondjuk a Kelemen János-Nagy József féle, fantasztikus kritikai kiadást, ez egészen nyilvánvalóvá válik, szinte minden sora magyarázatra szorul, amelyik esetleg nem, a filológusok azt is rászorítják. Ezért Nagy András, éppen úgy, ahogy a korábbi, csodálatos Pokol illusztrációk esetében, egész egyszerűen teszi újraolvashatóvá, mégpedig úgy, hogy kiszabadítva az egykori kontextusból, azaz, Petrit parafrazeálva a reménytelenül „zuhogó ésszel” vert „gazdátlan tényrakások” alól, közvetlenül a saját életére olvassa. Esetünkben ez azt jelenti, hogy az indiszponált Vergilius helyére a második félidőben gróf Nádasdyt hozza be. Mély talajú pálya, tízmilliárd néző, vezette Vízhányó. És nem éri be ennyivel. A Purgatóriumban tisztuló lelkekben a saját életében valamilyen szempontból fontosnak bizonyuló alakokra talál, akik a katekizmus szerint „Isten kegyelmében és barátságában haltak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek”. Ha ezt a definíciót mondjuk Ladik Katalinra, Erőss Zsoltra, Attalai Gáborra, Illire és Ollira, vagy Kemendi Béla ezredesre alkalmazza, az nyilván azzal a felelősséggel jár, hogy választottjai egyszeri és megismételhetetlen életének tanúságán és tanulságán gondolkozva, egyúttal a saját életútjának megértésén fáradozzon. Így, az el-sajátítás botrányos, radikális, pimasz és fájdalmas gesztusával támasztja fel Dantét, menti meg, teszi kortársunkká. Amit kell, kétszer is helyes elmondani, ahogy egyszer Herakleitosz mondta, ezért most az egyszer már ugyanitt, ebben a teremben, András hetvenedik születésnapján elmondott mondatokat ismétlek: „Aki illusztrál, fényt visz a helyre, ahol addig sötét volt. Feltárja az elrejtettet, az eddig meg nem mutatkozót. Magyarázó példát hoz egy anélkül nehezen értelmezhető szöveghelyre.”
Egy dolgot még el kell meséljek. Egy Macbook Air képernyőjén nézegettem Nagy András Purgatóriumának tablóit, bár, hallom, ahogy mondom, ez a “nézegettem” úgy hangzik, mintha a salto mortalét ugrándozásnak nevezném, mindegy, a lényeg az, hogy ezzel mintegy kiszakítva őket a reálisból, megfosztottam őket valóságos méreteiktől. A föntebb már megidézett Attalai Gábor mesélte egyszer, hogy ő és nemzedéktársai, bizonyos történelmi okokból az egész úgynevezett modern művészetet Magyarországra csempészett katalógusokból ismerhették meg, tenyérnyi reprodukciókon, ezért például, amikor aztán először látta színről-színre, eredeti méretben Jasper Jones vásznait, akkor értette meg, hogy a festő, ahogy ő fogalmazott, szétharapta a nyelvét, amíg meghúzott egy-egy vonalat. Most fordított folyamat játszódott le, az eredetiben még nem látott illusztrációk a képzeletemben hatalmas vásznakká nőttek, annyira, hogy ki-állításukhoz tényleg a Palazzo Ducaléra volna szükség, mint Anselm Kiefer gigantikus velencei installációjának. (Erdély Miklós szerette a véletlen koincidenciákat, ha már a tisztító tűzről beszélünk, íme, egy, az emlékére: mit tesz isten, Kiefer kiállítása Andrea Emo velencei filozófus művének címét idézi: Questi scritti, quando verranno bruciati, daranno finalmente un po’ di luce. Ezek az írások, ha el lesznek égetve, végül némi fénnyel szolgálnak majd. ) Persze, András képei láttán Goya és a Süket Háza is eszünkbe juthatna, értsd szó szerint: ugyanezzel az erővel. Ahogy bele-bele nagyítottam a tablókba, minden pillantás felhívás volt keringőre, vagy kevésbé frivolan, egy másik nyelven azt is mondhatnám, gnothi seauton, szólítottak fel a képek, ismerd meg önmagad, mondták, ahogy a delphoi jósda falán is áll. Volna ezért, kedves halandók, így a vége felé, egy egészen konkrét javaslatom. A megnyitó után kérjék el a Purgatórium reprodukcióit Andrástól villanypostán, nagyítsák fel a képeit, ameddig csak bírják. Nézzenek, amíg lehet, a tisztító tűzbe.
P. S. I. Avagy a névnapról : „Az András név természetes, közvetlen, sokoldalú személyiség kialakulását támogatja, aki szóban gördülékenyen, jól fejezi ki gondolatait. Mások társaságában érzi magát a legjobban. Könnyen ismerkedik, mert sokan vonzónak találják nagyvonalú, kedves természetét. Szeret táncolni, énekelni, és a szórakozás minden egyéb formáját kedveli. Igyekszik könnyen bevételhez jutni, nem túl ambiciózus alkat. Nem szeret tervezni, inkább az “ahogy esik, úgy puffan” szemlélet áll közel karakteréhez. Nem ad sokat a részletekre.” – így a nevenapja.hu. Hát, nem tudom. És a hasonlóságok mellett más különbségek is vannak, tenné hozzá a hatodik énekben megidézett Esterházy Péter.
P. S. II: Avagy András keresztjéről: Végezetül annyit még, hogy ez alkalomból úgynevezett András-kereszteket kerestem a képeken, és találtam is kettőt, mit mondjak, elég fontos helyeken. Valószínűleg nem szándékosan kerültek oda. A véletlen ajándékai. Nem mintha nem volna minden itt látható kép András keresztje, a szó jó értelmében véve. Németh Gábor – Szép Műhely, Budapest, 2023. november 30.
Szép Műhely 