ISTEN TUDJA, avagy a szenvedésről Nagy Andrásnak, a hetvenegyedikre “Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” (Szent Pál levele a korinthusibeliekhez) Akik kezdettől vele tartottunk, most megérkeztünk, egy másik út elejére. „Nagy András személyesen univerzális történetei úgy állnak egymás mellett, a kimerevített időben, mint valami panoptikum jelenetei. Pan-Optikum. A szó szoros értelmében a minden látványát jelenti: ezért –például! – , akarta ezt a művész vagy sem, azt is üzeni ezzel a képsorral, hogy ha az életünk a Pokol jelen idejű, földi létezésének része, akkor a Paradicsomra és a Purgatóriumra sem lehet másként gondolni.” – állítottam nagyjából ugyanitt, nagyjából egy évvel ezelőtt, a Pokol illusztrációit bemutató, első kiállításon. Így utólag a kétségbeesett remény hangját hallom ki a saját mondataimból. Olyan az egész, mint egy szemérmes jókívánság, wishful thinking, óhaj, hogy bárcsak végig tudna menni az útján, és botrányos sejtése, mely szerint ez az egész – Pokol, Purgatórium, Paradicsom – nem valahol a Transzcendenciában van, nem is Dante képletes, a megszállottságig strukturált, egyszerre szimbolikus és nagyon konkrét univerzumában, hanem itt, a Földön, tehát megélhető, mi több, talán csak itt élhető meg egyáltalán, szóval ez a botrányos és radikális feltételezés igaznak, mi több, valóságosnak bizonyuljon. De akkor hol is járunk tulajdonképpen? Merül föl valahonnan a sötétből a kérdés. A Paradicsom illusztrációiba Nagy András belerejtette a választ, ami egyébként, nyilvánvalóan és föltehetően szándéktalanul, a János-evangélium értelmezésével egészen pontosan egybeesik: „ő pedig az ő testének templomáról szóla vala”. A szó legszorosabb értelmében minden odabent történik. Nagy András egy táblázatban vizuális megoldó kulcsokat adott a képeken megjelenő motívumok azonosításához, ez a úgynevezett kiállításprotokolljában igencsak szokatlan eljárás része annak a tekintélyt nem ismerő, az úgynevezett elvárásokat figyelmen kívül hagyó művészi szabadságnak, ahová a Commediához készített száz képpel eljutott. Menjünk közelebb, böngésszük ezt a listát figyelmesen. Gyomor traktus – Garat metszet – Lép metszet – Bélrendszer metszet – Kettős gyomor metszet – Vese metszet – Mellkas csontozat – Női medence ív – Mell-has izomzat, és még sokan mások, ahogy a régi filmek stáblistáján olvashatjuk. Vegyük észre: Nagy András képei brutális és felszabadító ajánlatot tesznek: ugyanis azt javasolják, tartsuk a szenvedést mint eseményt a Paradicsom természetes részének, vagy másképpen megnyilvánulási formájának. És ha ennek a gondolatnak az alig elviselhetően éles fényében felidézzük a Színjáték nevezetes helyét: „Szoros rend van és bölcs müvészet a dolgok viszonyában: s ez a Forma teszi Isten képévé az Egészet.”, nehéz nem arra a következtetésre jutnunk, hogy a Paradicsom nem a szenvedésen túl van, hogy az öröm, a bánat, a fájdalom, a gyönyör és a gyász, az extázis legkülönfélébb formái együtt jelentik és jelenítik meg a Paradicsomot. Vagy ahogy az Nagy András az énekekhez készített, egyszerre extatikus, eklektikus és ezoterikus esszenciáinak (mely nyelv merne versenyezni véled) legutolsó mondata állítja: „Istent látva a mennyei Paradicsom a Földön is megélhető.” Quod erat demonstrandum. Avagy ugyanez a dialektikus materializmus talaján álló altisztek modorában: „Elvtársak, a foglalkozás elérte célját.” Ha közelebb lépünk Nagy András képeihez, a káprázatos színek meg-megújuló örvényében minduntalan arcok bukkanak fel. Halottaké és élőké. A halottak valamikor éltek, az élők pedig, a dolgok jelenlegi állása szerint, fájdalom, meg fognak halni. De már most részesülnek a kegyelemből: Nagy Andrásnak köszönhetően együtt vannak ugyanabban az időn kívüli térben. Így a vége felé majdnem elfelejtettem közkinccsé tenni, amire . Nádasdy Ádám, Dante legújabb fordítója emlékeztet: „A műnek voltaképpen nem volt címe, Dante egyszerűen Commediának nevezte. Ez a szó akkoriban még nem ,komédiát’ vagy ,vígjátékot’ jelentett, hanem olyan terjedelmesebb művet, melyben a főhős nem hal meg, s amely nem használ magasröptű nyelvet, hanem olykor hétköznapi, sőt vaskos stílusban szólal meg.” Drága András, ugye, érted, mire célzok. Németh Gábor – Szép Műhely, Budapest, 2024. március 26.
Szép Műhely 